Párbeszéd Európáról és magunkról

Elhangzott a Kereszténység és multikulturalizmus Európában címmel rendezett párbeszéd fórumon 2018. november 8-án.

 A személyes történetemmel indítok

Körmendy Imre vagyok, sokan ismertek, de most mégis mondok valamit magamról: olyan mozzanatokat az életemből, körülményeimből, amelyek befolyásolják/befolyásolhatják a témabéli véleményemet.

Őseim között találunk Elzász-Lotaringiából a „nagy veszedelem” (más olvasatban a nagy francia forradalom) elől elmenekültet, Stájerországból elszármazottat; Marcsi (a feleségem) ősei között meg bunyevácot, osztrákot és a Kaukázusból Erdélybe került örményt is. Édesanyám egri születésű, keresztapja (aki nem vérrokonunk) volt az utolsó török békebíró a városban.

Mindketten keresztény családból származunk, én a Piarista Gimnáziumban érettségiztem. Ennek ellenére két nagynéném is azt vallja magáról, hogy nem hívő (sőt, egyikük fia „masszív” ateistának nevezte anyját), s sógoraimat kezdetben egyértelműen inkább a közömbösség jellemezte). A rendszerváltás után, amikor az Országgyűlésben egy képviselő a feszületet maga elé téve szónokolt a keresztény Magyarországról, akkor a házunkban lakó idős Imre bácsi, zsidó szomszédunk azt kérdezte tőlünk: „Akkor hol az én helyem ebben az országban?”

Munkám során – településtervezőként és a szentendrei Skanzen mérnökeként - tapasztaltam, hogy mennyire más mentalitásúak, szóhasználatúak, életszemléletűek a különböző tájakon élők, a különböző nemzetiségből származók; sőt olykor két szomszédos falu is külön világ.

Az európai kultúra gyökerében keresztény

Az első állítás: "Európa népeinek közös és közösséget teremtő értékes öröksége, Európa szellemi kultúrája és politikai-morális civilizációja keresztény eredetű és mind a mai napig keresztény lényegű."

Ezzel kapcsolatban sokan felvetik, hogy az európai kultúra kialakulását más hatások is befolyásolták, pl. az ókor görög és római kincsei. "De az ókorhoz a kereszténység lényeges újdonságot adott hozzá, hogy az ókor jelentőségét - történelmi szempontból - egyfajta előkészületként, adventként kell felfognunk. Ráadásul sokrétű későbbi hatása kizárólag a kereszténységen keresztül érvényesült." (Egyesek szerint az ókor kulturális gazdagsága, annak egy része a muszlim, mór közvetítéssel került Európába, de ez csupán töredékekre igaz.)

Jean Hengen luxenburgi érsek szerint: "Az egyház feladata lesz a jövőben is - mint a múltban és a jelenben -, hogy emlékeztessen a görög gondolkodás, a római jog és a zsidó jámborság gyümölcseire. Ezt a három áramlatot egyesítette az evangélium fényében az egyház."

A szabadság vallása

"Mi az az egyedülálló újdonság, amit a kereszténység nyújtott a világnak? Hegel a kereszténységet a 'szabadság vallásának' nevezte." A keresztény szabadság abból táplálkozik, hogy "mint személy tetteiről számot ad az utolsó ítéletkor a személyes Isten előtt az egyes ember. Ezzel az egyén elvileg felszabadul a társadalmi "ethosz" alól, mert most már a végső instancia a személyes Isten. Ha Őt tartjuk szem előtt, előfordulhat, hogy nem a társadalom hagyományait és erkölcsét követjük, hogy döntésünkben szembe kell fordulnunk a társadalom "ethoszával".

Joseph Ratzinger Beszélgetés a kereszténységről c. interjúkötetben azt írja, hogy „a keresztény nonkonformista” (azaz szemben úszik az árral, nem sodródik a tömeggel).[1]

Tanulmányainkból emlékezhetünk két ókori történetre, ami arra utal, hogy az ember keresése során valamit megsejtett a személy viszonyáról a társadalmi elvárással szemben. Az egyik Szophoklész Antigonéja (Kr.e. 442.), ahol az emberi, uralkodói és az isteni parancs egymásnak ellent mond: Antigoné eltemeti testvérét az uralkodó parancsa ellenére, vállalva a büntetést. A másik Szókratész, aki a háborúban lezüllött görög társadalmat akarta visszavezetni az erkölcsös életre (Arisztophanész azt írja róla, hogy „még az éhség sem alacsonyította le hízelgővé”.), s saját közössége fordult ellene – vállalta a halált, nem vonult száműzetésbe (Kr. e. 399.).

Egy kérdés: "Felmerül a kérdés, hogy vajon a felvilágosodás, a racionalizmus és a világnézeti pluralizmus nem lettek-e már rég Európa uralkodó eszmeáramlatai?

Ha a kereszténység valóban a szabadság vallása, akkor az először csak felekezeti, majd az általános világnézeti pluralizmus és a felvilágosodás szükségszerű, elkerülhetetlen következményei voltak."

Egyház és állam szétválasztása

Sokan az egyházszakadásokat másképp értelmezik, s kétségtelen, hogy a világi hatalom nagyon is beleszólt az egyház életének ezen eseményeibe. Elég itt utalnunk a Luther mellé álló választófejedelemre, vagy még erőteljesebben VIII. Henrikre az anglikán egyház létrejöttekor. Róma és Bizánc szakítását is befolyásolta, hogy a Nyugat-római birodalom már rég összeomlott, a keleti pedig Bizánc központtal állt. De vissza kell mennünk egészen Konstantinig, a kereszténység elfogadásáig (Milánói Ediktum, Kr. u. 313.), majd államvallássá válásáig, mert ekkor fonódott össze a kereszténység az államhatalommal, s ettől csak keserves harcok és a világi hatalom elvesztése árán tudott szabadulni.

Ebből fakadt – mármint a felvilágosodásból és az előbb vázolt útból - aztán az állam és az egyház különválasztása.

Látható, hogy ahol ez nem következett be – pl. a keleti keresztény egyházakban – az állam ugyan segíti a templomok építését, de ezért totális lojalitást, támogatást követel meg. Az NDK-ban ez a „szerep” az evangélikus egyháznak „jutott”, teológiájukon hitetlen, marxista tanárok (is) tanítottak.

Más gondolkodók is, pl. Jürgen Habermas figyelmeztet, hogy "a kereszténység nem-tudatosított keretfeltétellé " satnyult az európai gondolatban, és ez komoly veszélyekkel jár. Az USA egyik alapító atyja is úgy nyilatkozott, hogy az ottani alkotmány csak keresztény erkölccsel valósítható meg.

Sokak szerint Európa kultúráját átjárta a kereszténység, még azt a részét is befolyásolja, aki nem hívőnek vallja magát. Ez alighanem csak részben lehet igaz, mert a XX. század nagy totalitárius társadalmi kísérletei (nemzeti szocializmus, fasizmus és kommunizmus) mind szembefordultak a kereszténységgel, s vagy a kereszténység előtti kort hívták elő (germán hősök) vagy „a jövőbe menekültek” (kommunizmus). A kapitalista gazdaság – az egyén önzéséből „egy láthatatlan kéz” a társadalom számára a közjót szolgáló hatást hoz létre (Adam Smith, 1776. tanítása körül mindmáig vita van) – sem nevezhető éppen kereszténynek.

Az állam és az egyház különállósága biztosítja az egyház szabadságát: minden korban hű maradhat a krisztusi tanításhoz. Ennek ára van: a felelősség vállalása és az önfenntartás nehézsége.

Európai összefogás

Európát a világ változása arra sarkallja, hogy fogjon össze, egységesüljön, mert így lehet partnere, egyenrangú társa az olyan hatalmaknak, mint az USA (330 millió fő), Kína (1,4 milliárd), India (1,33 milliárd).[2] Ehhez megvannak a feltételek. A világ összehangoltságot kíván az örök versengés helyett: ez az emberiség egyetlen esélye.

Az Unió alapító atyái előtt a béke álma és vágya lebegett, amikor kezdeményezték az összefogást.

Az EU és a világ szükségképpen pluralista, ha másért nem, mert sok-sok nemzet, sokféle történelem és tradíció alkotja.

Európa történelme során mindig többkultúrájú volt. A litvánok megkeresztelkedése (1385) és Bizánc eleste (1453) közötti idő lehet az egyetlen kivétel. A Római Birodalom tipikusan multikulturális volt (a kereszténység ilyen környezetben jött létre és terjedt el), a keleti hatalomgyakorlásra is ez volt a jellemző (Dümmerth Dezső: Az Árpádok nyomában, Panoráma 1977, Corvina 2003). Hazánkra is ez (volt) a jellemző: a honfoglaló törzsek egyik része türk nevű, a másik finn-ugor, a velünk érkezett kabar törzsek vezetői között valószínűleg zsidó vallásúak is voltak (a Kazár Birodalom előkelői felvették a zsidó vallást), böszörmény településnevünk muszlim kereskedőt jelent, a kunok, a jászok, a besenyők mind új színt hoztak kultúránkba. Az Árpád-korban betelepített szászok, az Anjou királyok alapította bányavárosok iparosai, a török után betelepített csehek, szlovákok, svábok, frankok, … mind árnyalták és gazdagították tudásunkat, hagyományainkat, azaz kultúránkat.

Ajánlott irodalom:

Swidler, Leonard: A párbeszéd tízparancsolata – A vallások és ideológiák közötti párbeszéd alapszabályai, Mérleg 86/3. 249-254. lap

Buchheim, Hans: A keresztények feladatat és szerepe Európa egyesülésében, Mérleg 90/1. 21-27. lap

Mivel járulhatnak hozzá és mivel kell hozzájárulniuk a keresztényeknek Európa egyesüléséhez, azon felül, amit bármely európai megtehet és meg is kell, hogy tegyen? Az ima, emlékeztetés a kereszténység örökségére, újdonság: a szabadság, az elvilágiasodás kihívása, a kereszténység – az egység forrás és az európai eszme.

Párbeszéd a világvallásokkal, a Mérleg folyóirat Írások a mérlegen rovatának 94/3. számában ismertet – röviden – e témában készült műveket, többek között Michael Amaladoss: Making all Things new c. könyvét.

„A kereszténység korunkban szellemi-lelki „kopernikuszi” fordulat előtt áll. A föld csak a világmindenség kicsiny égiteste vagyunk. S mégis fontos a Föld: csak itt van élet, csak itt él az ember, és csak a Földre szállt le az Isten fia. Eddig a zsidó-görög nyugati kereszténység az üdvösség közepének, egyedüli hordozójának képzelte, hitte magát: „extra ecclesiam nulla salus”, „az egyházon kívül nincs, nem lehet üdvösség”. Amerika, Afrika és Ázsia felfedezése után azonban kicsinnyé zsugorodott az európai kereszténység. Az új világokkal, világvallásokkal való találkozás után, az első évszázadok mámoros, öntelt révületét leszámítva, a keresztények hirtelen a vallási kisebbségek padjára szorultak az új világban. A nagy világvallásokkal való szembesülés; a buddhizmus, hinduizmus, az iszlám kihívása váratlan felkészületlenségben találta az egyházat. Nehéz lenne ezeket a száz-, meg százmilliókat számláló, élő vallásokat puszta babonaként elintézni, rosszhiszemű, konok tévedésnek, az ördög szemfényvesztésének, vagy csak szánnivaló, primitív szárnypróbálkozásoknak mondani.

A vallási közömbösség, ti. minden vallás egyformán jó; mindegy milyen hitű valaki, csak higgyen valamiben: nem komoly álláspont. A vallásoknak mindenáron való közös nevezőre hozni akarása meg afféle fából vaskarika. A magunk vallásába való begubódzás, tudomást se véve a többi vallásról: szellemi-lelki öngyilkosság lenne ma. Az egyetlen járható út a dialógus, az evangélium szellemében való beszélgetés. (vö. D. Lockhead: The Dialogical Imperative)”

Ez az írás egy szóbeli közlésre – esti beszélgetésre - való felkészülés jegyében fogant, s utólag sem vált egy igazi, írásbeli tanulmánnyá, bár annak egyes jeleit fel lehet fedezni benne.

[1] Joseph Ratzinger – Vittorio Messori: Beszélgetés a hitről, Vigília Kiadó, Bp. 1990.

[2] Az európai gondolat megszületésekor az USA gazdasági és a Szovjetunió politikai hatalma volt, ami ellen akkor volt esélye Európának, ha összefog, ha túllép az évszázados – nemzetek közötti - hadakozáson.