Párbeszéd Európáról és magunkról

Elhangzott a Kereszténység és multikulturalizmus Európában címmel rendezett párbeszéd fórumon 2018. november 8-án.

 Európa és a kereszténység

Világos, hogy a mi nyugati, európai kultúránk a kereszténységen alapszik (pontosabban az Athén-Jeruzsálem-Róma hármason, ahogyan Imre is mondta.) Ugyanakkor egyáltalán nem magától értetődő, hogy milyen módon kell, hogy keresztény gyökereink meghatározzák a társadalmi berendezkedésünket, a politikát és a törvénykezést. Talán úgy, hogy az egész társadalom minden tagja legyen keresztény? Aligha. Sajnos tapasztalatból tudjuk és a történelemben is sok példát látunk rá, hogy pusztán mert valaki a kereszténység nevében politizál vagy irányít, egyáltalán nem biztos, hogy hitelesen váltja életre a tanítást. Néha keresztény vezetők, vagy akár az egyház vezetői is vissza tudnak élni a hatalommal. Ezek számomra azt mondják, hogy a kereszténység kellően széles elterjedése a társadalomban egyáltalán nem garantálja, hogy a kultúránk hűséges marad a keresztény örökségéhez. 

Akkor mit jelentenek a keresztény gyökerek? Nem hiszem, hogy kimerítő választ tudok adni, de számomra egy rendkívül fontos vezérlő elv az állam és az egyház szétválasztása (megint csak Imrére utalnék vissza.) Ez nem azonos a sokszor negatív kontextusban emlegetett szekularizációval, ami az egyháztól való tömeges elfordulást jelenti. Igaz, az egyházi hatalom leválasztása a politikáról eredetileg egy antiklerikális mozgalomból, a francia forradalomból származik, de azóta jóval letisztultabb formájában az egyházon belül is konszenzus alakult róla ki. A II. Vatikáni zsinat ebben nagy megújulást hozott (ld. Dignitatis humanae). Elhagyták azt a fajta gondolkozásmódot, amely szerint az egyházi hatalomnak prioritása van az állam felett, és amely állam nem ismeri el az egyházi törvény felsőbbségét a jogalkotásban, az az állam eretnek. XII. Piusz pápa már 1951-ben (a zsinat előtt több mint 10 évvel) eltiltotta az összes főpapot a világi címek és rangok használatától (pl. hercegprímás - prímás). Mit jelent mindez számunkra? Hogy a politikai hatalom nem az egyház, hanem a nép kezében van, és ez jól van így: az egyház ezt nem beletörődéssel veszi tudomásul, hanem helyes társadalmi berendezkedésnek tartja. Például egy bűnös fölött nem a püspök mond ítéletet a Bibliára hivatkozva, hanem egy bíró a törvényre hivatkozva, amit az emberek által megválasztott parlament alkot meg. 

Multikulturalizmus

A mai közbeszédben a multikulturalizmus elsősorban az Európában egymás mellett kiépülő párhuzamos társadalmakat jelenti, és általában negatív kontextusban jelenik meg. "A multikulturalizmus nem működik" - mondják sokan, és számtalan konkrét tényt hallunk a hírekben, amelyek kétségtelenül ezt igazolják. Nekem nincsenek egyértelmű válaszaim, de van néhány szempontom, amelyek árnyalják a fekete-fehér képet a multikulturalizmusról. Az egyik: senki sem tudja, mi is történik pontosan. Még a társadalomtudományok is, amelyek például az iszlám hívők arányának a növekedését vizsgálják a teljes népességre vetítve, nagyon sokszor az intuíció eszközével prognosztizálnak bizonyos eseményeket, nem a tényekre és törvényszerűségekre alapozva. Mi magunk is gyakran hasonlóan gondolkozunk: nem vagyunk biztosak afelől, mi fog történni, ezért a megérzéseinkre, aggodalmainkra hallgatunk. Ez önmagában nem feltétlenül baj, de nem árt tudatosítani magunkban a belső motivációinkat. A másik: én megkockáztatnám, hogy nem önmagában a multikulturalizmustól félünk, hanem a változástól, az ismeretlentől, ami előttünk áll. Európa és Magyarország mindig is multikulturális volt (erről beszélt előttem Marika is.) Most is az, gondoljunk csak a cigányságra. És a multikulturalizmus sem  csupán egy választható lehetőség Európa számára, hanem valóság, ugyanis rendkívül sokszínűek vagyunk. Szerintem nem ez kelt bennünk ellenérzéseket, hanem a változás gondolata, mert tartunk tőle, hogy káoszhoz vezet. A kérdés tehát számomra nem ez: hogyan tudjuk elkerülni, hogy a társadalmunk multikulturálissá váljon, hanem ez: hogyan tudjuk a multikulturális társadalmat a káosztól a harmónia felé mozdítani?

Számomra multikulturalizmus egy valóságos tapasztalat, amit nap mint nap a bőrömön érzek, és - bármennyire furcsán hangzik is - szeretem ezt a tapasztalatot. Loppianóban kezdődött, ahol kulturálisan, nyelvileg, bőrszínre és vallásra nézve nagyon sokfélék voltunk és teljesen természetes volt, hogy harmóniában élünk együtt. Fontos kiemelni, hogy ez az együttélés nem vezetett a kulturális különbségek elmosódásához. Épp ellenkezőleg: a kultúrák jellegzetességei még értékesebbnek mutatkoztak. Egyik legerősebb élményem az volt, amikor a nagyszombati liturgián egy muzulmán sráccal együtt vettem részt, akivel szinte folyamatosan magyaráztuk egymásnak, mi történik és ez a másik vallásában hogy is van. A másik, hasonlóan intenzív tapasztalat az élethelyzetemből és a munkámból adódik. Mind a fiatalok (egyetemisták, doktoranduszok), mind a természettudományos vagy mérnöki kutatásban dolgozók számára végtelen természetességgel bír a - nem csak szakmai, hanem - kulturális és nyelvi sokszínűség. Egy igazán jó kutatócsoport számára szinte elvárás, hogy nemzetközi legyen. A fiatalok pedig egyenesen élvezik, hogy kiléphetnek a saját kultúrájukból. Természetesen nem rejthetem véka alá, hogy ezek a fajta "multikulturális modellek" azért működnek, mert a sokszínűségnek egy nagyon erős közös alap szolgáltat biztos talajt. Loppianóban ez a kölcsönös szeretet törvénye volt, de a tudományos világban sem más ez, mint a mindenkit megillető tisztelet. 

Akkor most mihez kezdjünk?

Én úgy látom, a kereszténységünket meg kell tanulnunk úgy használni, hogy a társadalmi vitákban nem hivatkozunk a saját álláspontunk (vallásunk) felsőbbrendűségére. A legégetőbb társadalmi vitákban (pl. abortusz, egyneműek házassága és örökbefogadási lehetősége) az egyházunknak határozott tanítása van. De számomra - például - az az érv az egyneműek házassága ellen, hogy "a kulturális gyökereink miatt muszáj fenntartanunk a hagyományos családmodellt", kevés. Ha hiszünk abban, hogy az egyház tanítása igaz és az ember javát szolgálja, akkor képesnek kell lennünk ezt az igazságot kifejezni. Például: a szexuális szabadosság nem vezet semmilyen belső egyensúlyra. Vagy: egy gyerek fejlődésében kárt okoz, ha nem a saját szülei nevelik fel. Vagy: az abortusznak rettenetes következményei vannak egy nő életében. És meg kell tanulnunk kibontani ezeket az érveket a pszichológia és a társadalomtudományok nyelvén, nem pedig megállni ott, hogy ezt tanítja az egyház. Miért tanítja? Mit jelent ez a tanítás? Ha jó keresztények akarunk lenni, meg kell értenünk a kereszténységet, és meggyőződésem, hogy ha megértjük, sokkal párbeszédképesebbek leszünk a nem keresztényekkel is.

Én egyetértek azzal, hogy egy multikulturális társadalomban meg kell védenünk a kultúránkat, de nem gondolom, hogy ez kizárólag egy külső fenyegetés elhárítását jelenti. A kultúránkat élővé és erőssé kell tennünk, hiszen ebbe nyúlnak bele a gyökereink és ez adja a biztos alapján az önazonosságunknak. Ismernünk kell az irodalmunkat, a művészeteink történelmét, tudnunk kell fejből verseket, dalokat, ismernünk kellene a népzenét és a néptáncot. Ez az emberben egy szenvedélyes szeretetet ébreszt a saját gyökerei iránt, de érdekes módon minden más kultúra iránt is. Rögtön szimpatikussá válik bármelyik testvér, aki ugyanilyen féltő gonddal ápolja a saját kultúráját, és ezzel együtt az is természetessé válik, hogy aki tagja szeretne lenni a mi kultúránknak, annak ugyanebbe a talajba kell gyökeret eresztenie. Aztán hogy mit jelent pontosan a "tagja lenni" (pl. területi, nyelvi, állampolgársági szempontból), egy messzire vezető, mély, közös gondolkodás eredménye lesz. Talán nem abból fakad a bizalmatlanságunk az arab kultúra iránt, hogy érezzük, hogy jobban kapaszkodnak a saját gyökereikhez, mint mi a miénkhez? Erre egy természetes emberi reakció lehet, hogy a nálunknál erősebb kultúrát tartsunk kívül. Én sem vitatom, hogy vannak olyan helyzetek, amikor erre is szükség van, de számomra ez egy gyenge megoldás. Az erős megoldás az lenne, ha bennünk is szilárd önazonosság lenne a kultúránkat illetően, amit nem kellene féltenünk.